„A vadon az nagyon vadon. Körös-körül semmi sincs, csak hideg és rengeteg hó. Bárhol el lehet akadni, emiatt egy kicsit ijesztő is.”

Nos, ami Szalay Balázsnak egy kicsit ijesztő, az egy átlagembernek kimondottan az, egy ijedősnek pedig egyenesen rémséges. De lassan már megszokhatjuk, hogy a Dakar-menő terepraliversenyző folyamatosan keresi a kihívásokat.

Ezúttal az Iditarod, a világ leghíresebb kutyaszánhúzó versenye vonzotta Alaszkába, ahol motoros szánnal néhány napig kísérte a mezőnyt a gyönyörű tévés műsorvezető, Várkonyi Andrea társaságában.

„Az első éjszaka nagy mákunk volt, mert a szánunk elakadt, emiatt beköltözhettünk egy már felállított sátorba, volt benne egy kis vaskályha is, amely mellett este meg tudtunk melegedni. Amikor kialudt a tűz, nagyon hideg lett, de az első éjszakát így is viszonylag jól bírtuk. A hálózsák jól melegített, de az arcunknál vágott lyukon keresztül azért csak bekúszott a hideg” – mondta Szalay Balázs, az Opel Dakar Team pilótája.

A második éjszakát egy olyan falu szélén töltötte a maroknyi magyar csapat, amelyet csak hószánnal vagy repülővel lehet megközelíteni. Ők hószánnal érkeztek, és találtak egy faházat, amelyben nem volt áram, volt viszont fűtés és matracokon tudtak aludni.

„A hószánozást mindannyian nagyon élveztük – folytatta Szalay. – Nagyon rég csináltam ilyesmit legutóbb, és több száz kilométert még sohasem tettem meg, de még úgy is nagyon érdekes volt, hogy húztam magam után a cuccainkkal megpakolt puttonyt. Egyszer be is szakadtam egy tóba, egész pontosan a Békás tóba. Elsőre úgy tűnt, csak a szán hátulja van a lyukban, de amikor leszálltam, térdig elmerültem a jeges vízben, ami azonnal belefolyt a csizmámba. Ez újra bizonyította, hogy Alaszka olyan hely, ahol, ha elmész egy expedícióra és az égvilágon semmit sem csinálsz, akkor is történik veled valami. Érdekes emberekkel találkozol, izgalmas kalandokba keveredsz.”

Ami pedig az Iditarodot illeti, a verseny a maga komplikált rendszerével mindenkit lenyűgöz. A legtöbb versenyző semmiféle taktikát nem követ, csak folyamatosan futtatja a tizenhat kutyáját.

A topversenyzők ezzel szemben nagyon is taktikáznak, beosztják, hogy mikor melyik kutya pihen (ilyenkor ők a szánon ülnek), hogy megmaradjon hat, ennyi kutya kell ugyanis ahhoz, hogy célba érhessenek. A mezőny teljesen szétszakad, de ez így is van rendjén, hiszen az amatőrök csak azért állnak oda a rajthoz, hogy teljesítsék a távot, ők alszanak, pihentetik a kutyákat, a topversenyzők azonban csak a kötelező pihenőket iktatják be, és amikor az lejár, már mennek is tovább – az sem számít, ha éjszaka van.

„A táborhelyeken az orvosok megvizsgálják a kutyákat, s előfordul, hogy kivesznek néhányat, ha úgy látják, hogy rossz állapotban vannak. Ott is ez történt, ahol mi találkoztunk a mezőnnyel – tizennégy kutyát kellett visszaléptetni a versenyből az egészségi állapota miatt. De egyébként is óráról órára nő a kiesők száma. Pokoli verseny ez, amelyen labdába sem rúghat, aki a verseny előtt nem tölt el legalább hat hónapot Alaszkában, s nem ismerkedik meg a lehető legjobban a kutyákkal.”

Szalay Balázsék három napon át haladtak a mezőny nyomában (húsz kilométer per órás átlagsebességgel tudtak haladni a hóban, miközben a kutyaszánok körülbelül 16 km/órás tempóra képesek), majd pedig elindultak vissza, a civilizációba, s az úton megérezték, milyen is egyedül a vadonban, milyen hosszú is tud lenni húsz-harminc kilométer. Főleg, ha az ember teljesen magára van utalva. „A tavakon annyi volt az elágazás, hogy gyakran eltévedtünk, és nem volt könnyű visszatalálni az útra. Nem is túra volt ez, hanem inkább expedíció, ilyen érzés, amikor Afrikában bemegy az ember a Szaharába. Nekem ismerős volt az érzés, így azután a legnehezebb helyzetben is tudtam segíteni a többieknek a tapasztalatommal. Nekem elhitték, hogy vissza fogunk érni a fővárosba…”