Nem tartozik a legismertebb pilóták közé, pedig Liszi László 2008-ban már hatodik alkalommal vág neki a Dakar rallynak. A 48 éves versenyzõ 2003 óta sokat tanult a sivatagtól, a sivatagról, és számos érdekes élménnyel lett gazdagabb azalatt az öt verseny alatt, amelybõl egy alkalommal õ is felállhatott a dakari céldobogóra.
„Egy pohár víz mit ér, ahhoz hõség kell, ahhoz sivatag kell.” – énekli Zorán az ismert dalban, és ezt idézte Liszi László is, amikor megkérdeztük, mi vonzza õt annyira ebben a kéthetes versenyben.
– Egész évben folyamatosan nyom a munka, rengeteg a súly a vállamon, és sokszor el is feledkezem arról, hogy miért csinálom mindezt. A Dakar rally egyrészt ad egy másfajta kihívást az életemben, amelynek meg kell felelni – miközben teljes egészében szerelembõl versenyzem, és nem a gyõzelem hajt; másrészt pedig úgy érzem, szükségem van arra, hogy egy kicsit kiszakadva a mindennapokból idõnként átértékeljem és újragondoljam az életemet. Mindenkinek jót tenne egy-két hét Mauritániában vagy Maliban, ahol az emberek borzasztó szegénységben, de élnek valahogy! Én ilyenkor fáradtan, de megtisztulva érkezem haza, és újult erõvel látok neki ismét a munkának. Sok apró dolog, ami itthon természetes, de Afrikában nem az, ilyenkor felértékelõdik, például, hogy megnyitom a csapot és folyik belõle a víz!
– Elsõ alkalommal Hyundai-jal, majd háromszor a jelenlegi Mitsubishivel álltál rajthoz. Aztán idén kipróbáltad, hogy milyen szervizkamiont vezetni, majd januárban ismét a Pajeroval indulsz a versenyen. Hogyan látod ezt az elmúlt öt évet a versenyzés szempontjából, mi változott?
– Amikor Rack Gyurival elõször vágtunk neki a Dakar rallynak, még nem sokat tudtunk róla. 2004-ben elmentem néhány napra Marokkóba, ahol gyakoroltunk a dûnéken, és az utána következõ versenyen, ami a harmadik volt a sorban, végig is mentünk. Akkor kezdtem el igazán érezni a dûnéket, és azt, hogy milyen ritmusban kell a Dakaron versenyezni. Azóta minden évben elmegyek Marokkóba, és egyre közelebb kerülök a dûnék lélektanához, ma már egyáltalán nem félek, ha több száz kilométeres homokos rész áll elõttünk. Sajnos az utolsó versenyévben a turbó felmondta a szolgálatot, és emiatt nem tudtuk befejezni a Dakart. Kamionnal egészen más élmény volt, 2008-ban pedig ismét megpróbálkozom a versenyzéssel. Az autó kapott egy vadonatúj futómûvet, most a teljes hajtáslánc Ralliartos. Gyakorlatilag csak a karosszéria maradt meg a korábbi autóból. Most már sokkal felkészültebben indulunk Lisszabonba, testileg és lelkileg is másképp állok hozzá ehhez a két-három héthez, mint elõször! Egyetlen elemet nem építettünk még be a csapatba: idén is, mint eddig minden évben T4, vagyis versenykamion nélkül vágok neki a versenynek. Fenesi Józsi navigátorral a szelektíveken csak magunkra számíthatunk, de ha végigérünk, igazán nagy teljesítményt tudhatunk magunk mögött!
– Megváltoztatott emberként a Dakar rally?
– Mindenképpen! Eddig minden évben volt olyan kalandunk, amire egész életemben emlékezni fogok. Volt, hogy elfogyott az üzemanyagunk, és egy éjszakát kint vártunk egy dûne tetején. Olyan is volt, hogy a fáradtságtól szinte kívülrõl láttam magamat, ahogyan vezetem az autót, és a mai napig nem értem, hogy jutottunk el akkor az esti célba. Félelmetes és egyben csodálatos ez a verseny, nem hiába nõ évrõl-évre a rajthoz állók száma!
