Szép reggelre ébredtünk, a sivatag fölött sütött a nap, de kb. két méter magasságig köd ült mindenen. Egymást alig láttuk, de a kamionok tetejét igen. 

Jól aludtam, de a derekammal valami krónikus izé van, mert nem javul. A köd miatt késve rajtoltunk, de ez nem tett rosszat. Elveimmel ellentétben nagyon nekifogtunk a napnak. J. L. Schlesser úr nem tudott eltávolodni tõlünk, sõt meg is közelítettük, és valahol 140 km tájékán meg is elõztük. Jó tempót mentünk, és kicsit le is maradt. Beértünk egy köves szurdokba, ahol megérkezett a nap elsõ defektje. Úgy tartja a mondás, hogy az ember a defektet nem kapja, hanem szerzi. Az esetek többségében ez lehet, hogy igaz, de itt annyi kõ volt mindenfelé, hogy szerintem ezt mi csak úgy kaptuk, nem érzem, hogy hibáztunk volna. Ezt ellensúlyozandó életünk egyik leggyorsabb kerékcseréjét úgy fejeztük be, hogy a végére ért utol minket a kék buggy, így még elõtte indultunk tovább, s az elsõ helyet meg is tudtuk õrizni a harmadik idõellenõrzõ állomásig, ahol ismét defektet kaptunk. Kiugrás, csere és indultunk tovább, de nem jó nyomot választottam és párhuzamosan rohantunk a kijelölt úttal. Szerencsére észrevettük, és átvágtunk a jó nyom irányába, amikor egy komoly csattanás után eggyel kevesebb ép gumink maradt a kelleténél. Kovács Mikinél még volt egy tartalék gumink, de reggel vettük észre hogy az szálhibás, amivel a hátralévõ 86 kilométer megtétele olyan, mintha orosz ruletteznénk. 

Nem volt mit tenni, nekivágtunk a 86 kilométernek három ép, meg két defektes kerékkel. Viszonylag hamar elhagytuk a gumi futófelületét, és a felnin maradt gumi oldalfalon meg tudtunk tenni 18 kilométert, amikor a felni elrepedt hosszában, és ezzel nem is volt már mit tenni. Ott is hagytuk…

Feltettük az elõzõleg defektet kapott kereket és elindultunk. A futófelület hamar levált de nem szakadt le teljesen és elkezdte lebontani a kocsi alját és hátulját. Mindent megpróbáltunk, hogy leszakítsuk a futófelületet, még tolatva is mentünk a pályán, de csak nem akart leválni. Nem maradt jobb ötletünk, mint kereket cserélni. Feltettük a másik defektes kereket, amivel megtettünk újabb 15 kilométert, amikor ez is rossz állapotba került és megálltunk, hogy megvárjuk a Sárga Angyalt, alisas Kovács Mikit. Vártunk, vártunk, de az Angyal késett (nem tudthattuk, de neki is gondja akadt). Ekkor már nagyon ramaty állapotban volt az összes defektets kerekünk, de úgy döntöttünk, hogy felrakjuk a jobbikat. Ahogy Balázs az ölembe adta a roncsot, ami a kerékbõl megmaradt – a töredezett felnit és a rajta lévõ gumifoszlányokat – összevigyorogtunk. Úgy cserélgettük ezeket a roncsokat 10 kilométerenként, mintha lenne köztük különbség. Ismét vánszorogtunk tíz kilométert, ami fél órába telt, amikor megjött a Borostás Sárga Angyal és fel tudtuk tenni a nála lévõ gumit. 63 kilométert jöttünk defektes keréken és felnin a sziklák között. A biztos vezetésbõl 2 óra hátrány lett – a siker és a kudarc közötti különbség egy arasznyin múlt, annyi kell ahhoz, hogy elkerüljünk egy követ. 

Sok igazságot lehetne írni errõl a napról, de talán közhelynek tûnne ezeket leírni. Szerencsérõl vagy a szerencsétlenségrõl, vagy arról, hogy 86 kilométerrel a vége elõtt még toronymagasan vezettünk a szakaszon, vagy arról, hogy mi lett volna, ha nem kapunk defektet. 

De kaptunk, nem egyet, hanem hármat, és ezzel nehéz helyzetbe kerültünk, amit sajnos nem lehet nem észrevenni. Jó hír viszont, hogy a szerencse forgandó, és azokat segíti, akik maguk is tesznek érte. Jó hír továbbá, hogy nagyon dühös vagyok, és most már „csakazértis” állapotba kerültem. (Balázs nem hatalmazott fel a többes szám használatára, de vállalom az ódiumát annak, hogy módosítom a mondatot.) „Csakazértis” állapotba kerültünk, és holnap, meg utána minden nap a versenyen odatesszük magunkat. Feladásról shzó sincs. Oda kaarunk érni az elejére, ami most reménytelen vállalkozásnak néz ki, de hogy jó kis közhellyel éljek: innen szép gyõzni. Zúzunk tovább Dakar felé…