Várkonyi Andrea tavaly kóstolt bele a terepraliba, s ahogy mondani szokták: szerelem volt elsõ látásra. A gyönyörû híradós életében ûrbetöltõ szerepe lett az autósportnak, s a szezon második felére állandó navigátorát is megtalálta Laklóth Aladár személyében, aki a színpadon mûvész, a versenypályán viszont kõkemény profi – nem véletlenül járta meg már többször is a Dakart.

Azt mondják, a tereprali olyan, hogy valaki az elsõ szezon után vagy totálisan beleszeret, vagy elmenekül. Mi a helyzet veled?
Eszemben sincs elmenekülni, a tereprali az életem részévé vált. Ûrbetöltõ szerepe van, mintha mindig is ezt kerestem volna. Nem gondoltam, hogy ez lesz, de számolom vissza a napokat az elsõ versenyig.

Mi a legjobb benne?
Nem arról szól, hogy állat módon nyomjuk a gázt, hanem nagyon komoly technikai, taktikai sport – észjáték, amelyben nem csak a sebesség számít. A legnagyobb cél, hogy az ember teljesítse a távot, mert ha az sikerül, akkor gyûjtögetheti a pontokat is.

Az elején minden futamon más ült melletted a jobb egyben, a szezon végére azonban kikötöttél Laklóth Aladár mellett. Hogyan tudtok együtt mûködni?
Jó kis csapat vagyunk, s örülök, hogy az idén a teljes szezont vele versenyezhetem végig. Amúgy egyébként nem nagyon szeretem, ha beszélnek hozzám vezetés közben, de Aladár nagyon hiteles. Nemcsak a dakaros elõélete, hanem a kisugárzása miatt is – hamar megéreztem, hogy õ nagyon jó navigátor, jó érzékkel, jókor mondja az információkat. Eleinte kérdezgetett, hogy min változtasson, de hízelgés nélkül mondom, nekem tökéletes, amit csinál.

Egyáltalán semmit sem kellett változtatnia?
Na jó, egyvalamin igen: az úton keresztben lévõ gödrökre mindig azt mondta, hogy árok, de az az én szótáramban az úttal párhuzamos, amin meg át kell hajtani, az gödör. Úgyhogy azóta gödörnek hívjuk „ezeket”. S hogy mennyire van szükség navigátorra? Aladár nélkül nem boldogulnék, mivel a tájékozódóképességem a nullával egyenlõ. Szóval azt a sportot, amelyben hivatalból navigátort rendelnek ki az ember mellé – nekem találták ki.

Túl vagy az elsõ nagy bukáson. Tudod, hogy azt mondják, aki nem bukott, az nem is igazi autóversenyzõ?
Szerintem azért lehet, mert egy bukásból rengeteget tanul az ember. Olyan dolgokat is, amelyek elõtte kérdésként sem vetõdtek fel benne. Nem mondom, hogy semmi gond sem volt, s jószántamból nem is akarom megismételni, de nincs bennem félelem ezzel kapcsolatban, rájöttem, hogy nem kell ettõl rettegni, mert ez az autó tényleg arra épült, hogy megóvjon. Amúgy szerencsére egyikünk sem sérült meg komolyan, csak azt sajnáltam, hogy ennyi munkát okoztam a fiúknak és hogy nem tudtunk továbbmenni. De a csapat nem neheztelt: azt mondták, a lényeg, hogy egyben vagyunk… És ez nagyon jól esett.

Mi volt a legnagyobb élmény az elsõ terepralis szezonodban?
Kettõ is volt. Az egyik a mohácsi verseny, amit még Azurák Csabival teljesítettünk – afféle „vak vezet világtalant” kaland volt. Csabi nem ismerte a méterszámlálót és az itinert, én meg amiatt is izgultam, hogy a rajtceremónián fel tudok-e hajtani a rámpára tömeggázolás nélkül. Ehhez képest végigmentünk a kifejezetten nehéz pályákon, s ez euforikus élményt nyújtott. Akkor éreztem meg, hogy én ezt akarom.

És a másik nagy kaland?
A bukás utáni verseny Aladárral. Noha eltört a féltengelyünk, tönkrement a difink, s több szakaszt is hátsó hajtással csináltunk végig, de célba értünk, s akadt már jó néhány „pasis kanyarodás” is – akkor éreztem elõször, hogy tényleg jót autóztunk, s ezt Aladár is megerõsítette. Érted már, hogy miért várom annyira a folytatást…?