Az okokról Facebook-bejegyzésben számolt be. Íme: 

Táviratszerûen az ok: 12 napig nem szûnõ láz, mely életenergiámat (egészségesen 100 százalékról 5-10 százalékra vitte le erre a 2 hétre.

Ezzel lehetetlen volt teljesítési eséllyel nekivágni a világ legkeményebb extrémsport-versenyének.

Szombaton odaálltam az ünnepélyes rajthoz – begyógyszerezve végül – ez volt az utolsó pont, hogyha itt nem megy, nincs mire várni, nincs miben reménykedni.

Nem volt.

Örülök, hogy viszonylag eseménytelenül lehoztam a 17 kilométert, mert a szánomban volt egy 9 éves kislány bukósisak nélkül, de végtelenül kimerültem ettõl a nagy falatnak nem mondható szakasztól. Ott lett száz százalékig biztos, hogy vége, ez az Iditarod ennyi volt számomra.

Az utóbbi két hétben az összes interjút (Blikk, TV2) az összes riportot begyógyszerezve adtam. Õk, az orvosaim es a biztosítóm (Vienna Life ) voltak végig, napi szinten tisztában azzal, hogy mi van, köszönöm a rugalmasságukat.

Érzelmileg, lelkileg hatalmas csalódás ez… hagyjuk is a jelzõket, mert kevesek lesznek.

A lelkiismeretem tiszta, a kutyacsapatom maximálisan felkészült a címvédõ Dallas Seavey tervével és az én kivitelezésemmel. Bárhogy szeretném bántani magam, hogy miért nyeltem be a vírust, miért most, miért fertõzõdött felül még bakteriálisan is, satöbbi – szóljon aki az ilyet idõzíteni tudja.

Óriási pofon ez a sorstól, úgy érzem „elvettek tõlem valamit”. No nem a célba érkezést, hanem az egészért való 10 napos küzdést, és helyette adtak egy olyan 12 napos küzdést, ami megkockáztatom számomra nehezebb volt, és maximum az lesz a jutalom a végén, ha helyreáll az egészségem – sajnos ez sem lesz könnyû. Életem legrosszabb vérképén egyes elemek a háziorvosom szerint is országos ritkaságok (ritka rosszak). 12 napig tartó láz, 1 órás hidegrázások, pihenési állapotban 112 a pulzus/perc, crp szint 253 – csak néhány dolog… A 7. napon már én kértem magam fájdalomcsillapítós infúzióra, én, aki sose kapott még infúziót. Pokoljárás – most már ez maradt. Szombaton végleg eldõlt, hogy ezt nem bírom így – ennyi volt.

Már szellõztettem az agyam a döntés után 1-2 napot, már tudok hideg fejjel gondolkodni róla (higgyétek el, ebben a 12 napban nem akart volna senki a közelemben lenni…)

Arra jutottam, hogy ez sorsszerû: „valami miatt nem kell most ott lennem”.

De ha a valamit kicseréljük valami konkrétra (mert biztos agyontaposott volna egy jávorszarvas; mert…) onnan már felesleges okoskodásokba torkollik az egész.

„Az út az, ami” – ezt tanultam itt, és kifejezetten a nehéz helyzetekben kell ezt elõvenni.

A tavalyi kvalifikáció több évig feljogosít arra, hogy induljak az Iditarodon. Döntést errõl még nem hoztam, néhány hónapot kivárok, nem akarok elhamarkodott döntést hozni.

Köszönöm az egész éves szurkolásotokat!”