Olykor Szalay Balázs is beszállt a munkába, miközben Bunkoczi László már a hétfõi itineren dolgozott. Érdekes, hogy máskor már alig várják a versenyzõk a pihenõnapot, most azonban (talán a remek részeredményeknek köszönhetõen) már alig várják, hogy folytatódjon a küzdelem. 

„Talán azért van ez, mert ha nem is sokkal, de rövidebbek ezek a szakaszok, mint a Dakar-távok, s jól is megy a versenyzés, úgyhogy egyik nap sem jutottunk el a végkimerülés határáig – mondta Szalay, aki ötbõl négyszer volt második és az összetett hatodik helyrõl várja a mauritániai folytatást. – A fiúk most átnézik az autót, mert szerintem most jön a neheze: a mauritániai dûnék között. Én nagyon szeretek homokon autózni, és úgy érzem, tudok is, de a Szahara bárkit meglephet, még a rutinróka Jean-Louis Schlesser is ezt mondta, és én is így gondolom. Egy rossz döntés, és nagyon mélyre kerülhet az ember a sivatagban, de azt is tapasztalatból mondom, hogy mindig van ki út. Valahogy mindig ki lehet mászni a slamasztikából.”

Nos, azért mindannyian azt remélik, hogy erre nem lesz szükség. 

A versenybõl 2664 kilométer van hátra, ebbõl 1493 km a szelektív szakaszok hossza. Ennyit teljesít a mezõny, mire megérkezik Dakar közelében lévõ, legendás Rózsaszín-tó partjára. 

Szalay Balázs, Bunkoczi László és a kamionos Kovács Miklós megmérkõzött egymással vasárnap reggel. Mielõtt bárki azt hiszi, hogy versenyt futottak volna, szögezzük le gyorsan, ennek is a technikához van köze, vagyis a technikai sportokhoz: a három említett úriember távirányítós Carrera autókkal mérte össze a tudását a sivatagban. 

Volt rajtkapu (két savanyúságos vödör képében), volt cél (magyar zászlóval) és közben akadályok, még „dûnék” is. 

Minden alkalommal Szalay nyert – pedig, mint mondta, még autót is cseréltek, hogy azonosak legyenek a feltételek. 

Persze folyamatosan zrikálták egymást. 

„A többiek csúfos vereséget szenvedtek” – mondta Szalay.

„Persze, mert te egész éjszaka tréningeztél” – vágott vissza Bunkoczi.