Elégedett vagy? 

A körülményekhez képest igen – válaszolta Szalay Balázs, az Opel Dakar Team pilótája. 

Azt kaptad ettõl a versenytõl, amit vártál? 

Igen. Visszaszoktam a sivatagba. Lelkesen és nagy reményekkel vártam az abu-dzabi viadalt, mert miután tökéletesen felkészültünk az Africa Race-re, az elsõ napi bukást követõen úgy éreztük, hoppon maradtunk. Bõven maradt bennünk hiányérzet, és megmondom õszintén, arra is nagyon kíváncsi voltam, mennyire hagyott nyomot bennem a bukás. 

És mennyire? 

A verseny felére jöttem rá, hogy eléggé. 

Mi történt? 

Az elsõ sivatagi napon az egyik helyi Toyota-pilótával küzdöttünk, aki megelõzött minket. Mentünk utána, tartottuk a tempóját, és bár egy idõ után már nagyon lassúak voltunk mind a ketten, mégis csak a szakasz legvégén tudtam megelõzni. 

A második sivatagi napon aztán jött a technikai gond…

Igen. Jól indult a nap, de aztán jött a kardántengely törése, ami szétverte az olajteknõt, úgyhogy ott ragadtunk a sivatagban. Vagy öt órát vártunk, mire jött a segítség, azalatt volt idõnk gondolkodni. Már arról szõttünk terveket, hogy indulunk meg kifelé, ha lemegy a nap és egy kicsit hûvösebbre fordul az idõ. Végül erre nem volt szükség. 

A szervizcsapat megoldotta a problémát, de ebben azért nem lehettél száz százalékig biztos…

Na igen, a Loctite ragasztónak tizenkét órát kellett volna száradnia, de csak két órája volt, mégsem kezdett el csöpögni az olaj. Persze, eleinte volt bennünk egy kis drukk, hogy vajon kibírja-e a kocsi az aznapi szakaszt, de a negyvenöt fokos külsõ és a százhúsz fokos olajhõmérsékletet is jól bírta a ragasztó. Forró nap volt, és a fentebb említett helyi Toyota-pilóta jóval elõttünk rajtolt… Ám egyszer csak utolértük, és úgy magunk mögött hagytuk, mintha ott se lett volna. Pedig utólag elmondta, nyomta a gázt nagyon, hogy legalább követni tudjon minket. 

Mire következtetsz ebbõl? 

Arra, hogy magunkhoz képest nagyon sokat gyorsultunk – a toyotás volt a viszonyítási pont. Ráadásul mindezt úgy, hogy õ minden hónapban a sivatagban versenyez, tehát jóval több tapasztalata van, mint nekünk. 

A tapasztalat sem segített azonban a harmadik napon, amikor a helyiek is ugyanúgy ástak, mint a többiek, mint ahogy ti is. Mi történt? 

Át kellett kelnünk egy nagy dûnén, amely mögött két motor és egy autó elakadt, úgyhogy õket ki kellett kerülnünk. Lendületet vesztettünk, az autó beleesett egy nagy lyukba, úgyhogy fél órát kellett ásnunk, mire kikeveredtünk belõle. Két méterenként haladtunk elõre, ahogy raktuk a Mokka alá a homokfutókat, és mindig, amikor kiszálltam a kocsiból, úgy megcsapott a meleg, hogy úgy éreztem, összeesek. Úgy éreztem ég a tüdõm, a gégém, kiment mind a kettõnkbõl az erõ, alig álltunk a lábunkon a navigátorommal. 

Apropó navigátor, mennyire vált be a belga Fabian Lurquin? 

Jól tudtunk együtt dolgozni az elejétõl kezdve, bár meg kell mondjam, navigáció szempontjából ez nem volt nehéz verseny, mert nyíltak voltak a GPS-pontok, ami azt jelenti, hogy ha elérted az egyiket, felvillant a másik. Kissé ijesztõ is volt, amikor Fabian azt mondta, hogy mondjuk 75 fokra negyvennégy kilométerre van a következõ, és utána fél órán keresztül nem szólt semmit, ami az úttal volt kapcsolatos. 

Melyik volt a legnehezebb nap? 

A szerdai. Azon ha lehet még az elõzõnél is melegebb volt, és bár jobban felkészültünk, több vizet, és izotóniás italt vittünk, és nem is ástunk, azért nem volt könnyû. Viszont nagyon élveztük mindketten, és ez az eredményen is meglátszott, tizenkettedikek lettünk. Na ott és akkor éreztem, hogy visszaszoktam a sivatagba, hogy nem lesz gond… Tudtam nyomni a gázt, tudtam versenyezni, megelõztem, akit akartam, szóval visszajött a régi érzés.

Ezért sajnáltad, hogy homokvihar miatt törölték az utolsó szakaszt? 

Ezért. Mert mire újra belejöttem a versenyzésbe, és már vége is lett a futamnak. Persze, megértem a rendezõket, a biztonság mindennél fontosabb. Összességében pozitívan értékelem a versenyt: a technikai gond ellenére végigküzdöttük magunkat a távon, és ez remek felkészülés volt az egyiptomi világkupa-futamra, a májusi Fáraó-ralira.