A Szalay Balázs, Bunkoczi László kettõs az idei legjobb részeredményét érte el a Dakaron: a 18. helyen ért célba.

Pedig az Opel Dakar Team párosa nem is érezte gyorsnak a tempót – talán azért, mert a nap nagy részében nem tudta a saját tempóját autózni, hanem mindig valaki más mögött „bûvészkedett”.

„A szakasz végén egy olyan magas homokhegyrõl jöttünk le, hogy pontocskáknak tûntek az aljában az autók, viszont a látvány minden pénzt megért, közvetlenül elõttünk mérhetetlen mennyiségû homok, arrébb meg az óceán. Fenséges volt. A hegy viszont meredek. Nem is léptem rá a gázpedálra, mégis száz kilométer per órás sebességgel száguldottunk lefelé. A végén egy kicsit izgultam is, mert 2.2-es keréknyomással mentünk végig és amikor leértünk a hegy aljába, még vissza kellett menni, mert az utolsó GPS-pont felfelé volt. Féltem, hogy elakadunk, mert kínlódott az autó, de végül megúsztuk” – mondta Szalay Balázs.
De ne szaladjunk ennyire elõre, nézzük mi történt a 339 kilométeres elsõ és a 89 kilométeres második szakaszon – és persze a kettõ között.

Reggel egy kamion mögött rajtoltak Szalayék, ami egyben azt is jelentette, hogy jó nagy porban autóztak. A szerpentinen vezetõ, köves, poros szakaszon 97. kilométerig kellett várni az elsõ elõzésre, addig 110 km/órával haladtak a behemót mögött, olyan helyeken is, ahol 150-160-nal tudtak volna egyébként. Miután nagy nehezen megelõzték a kamiont, nem sokkal késõbb utolérték az egyik Kamazt. Na azt már esélyük sem volt megelõzni. Csak akkor, amikor az a vége elõtt öt kilométerrel hibázott (kisodródott az egyik kanyarban), akkor viszont könyörtelenül elmentek mellette.
„Más kávéház elöl menni – mondta Szalay. – Sokkal kevesebb az ember elõtt a lassú jármû.”
A magyar páros jónak ítélte meg a szakaszt, csakhogy nem sokkal késõbb hajmeresztõ élményben volt része. Másodikként ért oda, ahol Ales Loprais felborult az összekötõ, aszfaltos úton.

„Harminc kilométert tehettünk meg a százból a két szelektív között, amikor megláttuk a Tatrát az út mellett. Ales elaludhatott, mert a kamion átsodródott az út másik oldalára, és leesett a körülbelül öt méter mély letörésen. Az orrán fordult át. A fiúk nem néztek ki túl jól, így azután mi is megálltunk és mindenki más is megállt, hogy megnézze, mi van velük. A kamion elég rossz állapotban volt, kitört mind a két elsõ kereke, a versenyzõk viszont mindhárman éltek – bár közülük csak egy volt sértetlen, a másik kettõ eléggé törõdöttnek tûnt. Ettõl a látványtól azonnal kiröppent a fáradtság a szemembõl. Amikor megérkezett az elsõ doktor, továbbmentünk” – mondta Szalay, majd a navigátora, Bunkoczi gyorsan hozzátette: „Még én sem kummantottam, pedig mindig szoktam. De most tágra nyitott szemekkel ültem az autóban és a beállt nagy csöndben csak néztem magam elé” – jegyezte meg.

A második szakasz eleje gyors volt és lendületes, s azon kívül, hogy jó néhány motorost maga mögé utasított a kettõs, különösebb kaland már nem történt, leszámítva az izgalmas és gyönyörû finist, amint azt már fentebb említettük.
„Nem kockáztattunk, sõt, sokszor nem tudtunk a saját tempónkban autózni, úgyhogy nem éreztem gyorsnak a tempónkat. De nagyon örülök, hogy ilyen jó eredmény született a végén” – mondta Szalay.

(fotó: Opel Dakar Team/DPPI