Egy szelence Nepálból, két szerencsepatkó, egy kis, fehér mûanyag kutyus. Ezek az apróságok kerültek be újonnan az Opel Mokkába, amely ma este egy hatalmas komp gyomrában áthajózik Marokkóba, hogy azután elrajtoljon a majd 6000 kilométer össztávú Africa Race-en. 

Szalay Balázsnak és Bunkoczi Lászlónak a rajt elõtti napon még gondja volt rá, hogy az összes „varázserõvel bíró” ajándék, amelyet a barátoktól, családtagoktól kaptak, bekerüljön a versenyautóba. Amikor ezzel megvoltak, felragasztották a családi képeket az ajtó belsõ oldalára (ez mindig segít, ha már kilátástalannak tûnik a helyzet), és a maguk részérõl felkészültek az indulásra. 

„Talán már senki számára sem titok, hogy mennyire babonás vagyok – mosolygott Szalay Balázs, miközben a tenyerén mutatta az aprócska, kutyust, amelyet kislánya, Laura adott neki, hogy vigyázzon rá. – A barátaim kijöttek a Hõsök terére elbúcsúztatni minket, fõiskolás évfolyamtársam, Domonkos Miki egy szelencét hozott Nepálból, hogy megóvjon minket a Szaharában, míg Horváth Gábortól egy szerencsepatkót kaptam. Õk ketten egyébként végigkísérték a pályafutásomat: Miki volt az, aki a legelsõ Dakarom rajtjára elvontatta a versenyautót, s mindketten ott voltak Kairóban, amikor 2000-ben elõször sikerült célba érnem a viadalon. Nagyon örültem, hogy most is eljöttek.”

Az autó állandó amulettje (a Rabombán nevû vitorláshajó plakettje – a felesége nagypapájának ajándéka –, amely a kezdetektõl benne van Szalay összes versenyautójában) tehát „segítõtársakat” kapott, s bár Bunkoczi szerint rég rossz lenne, ha ezekben kellene bízniuk a Szaharában, abban õ is egyetértett: ártani nem árthatnak. Fõleg, hogy nemcsak a pilóta, a navigátor is meglehetõsen babonás. Ugyanazt a két órát hordja évek óta, a régi navigátortáskájától csak akkor volt hajlandó megválni, amikor a szabó már nem tudott mit mihez varrni, s a térde magasságában a bukócsõre szíjazott motkány is jó bizonyíték erre. A gyerekek képét õ is kiragasztotta az ajtóra, sõt, pilótájának is segédkezett.

Sosem lehet tudni…