Türkmenisztán új ország a Szalay Balázs, Bunkoczi László kettős versenyzői térképén – a
harmincötödik! Az Opel Dakar Team párosa mindig is nyitott volt az új kihívásokra, s a terepraliban
éppen a felfedezést szereti a legjobban. Nos, abból most megint kijut neki, hiszen egy különleges
országba látogat a szeptember 11. és 15. között tartandó Türkmén Desert Race alkalmával, egy
olyan országba, amelynek hetven százaléka sivatag, amelyben az elnök nemkívánatosnak
minősítette a fekete autókat, betiltotta a hippokratészi esküt és az internetet…

Szalayék azonban nem csupán emiatt kíváncsiak rá, hanem az ott élő emberek miatt is. Hogy
milyen az életük, hogy vannak-e közöttük magyarok?
Érdekesség ugyanis, hogy eddig ahány országban jártak, szinte mindenhol találkoztak magyarokkal,
s jó néhányan közülük mára baráti viszonyt ápolnak a csapat tagjaival.
„Emlékszem, a kilencvenhatos Dakar végén mennyire meglepődtem, amikor a kiesésünk után nagy
nehezen elvergődtünk a szenegáli fővárosig, s ott a csapatokat elszállásoló hotel teraszán teljesen
váratlanul magyarul szóltak hozzánk – idézte fel emlékeit Szalay. – Berzsenyi Béla volt az, aki nem
sokkal korábban költözött Szenegálba az üzletét építeni, azóta is ott él, és azóta már jó barátok
vagyunk. De említhetném azt is, amikor Mauritániában, Zouératban egyszer gépfegyveres katonák
állták a mezőny útját. A békefenntartók siettek a szervezők segítségére, s amikor megérkeztek,
egyszer csak odalépett egy katona az autónkhoz és bemutatkozott – kiderült, hogy éppen ott
teljesített szolgálatot, és amikor meglátta, hogy magyarok vagyunk, odajött köszönni. Ám nem
csupán Afrikában értek minket efféle meglepetések. Amikor Dél-Amerikába költözött a Dakar, az
egyik évben a córdobai magyarok látogattak meg minket a táborban, idén januárban pedig Limában
megismerkedtünk Dávid Bélával, aki már negyven éve Peruban él. Ötvenhatban, tizennégy évesen,
egy szál egyedül hagyta el az országot, előbb Svájcba ment, de már negyven éve Peruban él.
Vérbeli kispesti vagány, aki egyetlen pillanatra sem felejtette el, hogy magyar. Vele mi szerettettük
meg a Dakart…”

Találkozások, amelyek örökké emlékezetesek maradnak. Találkozások, amelyeket húsz-harminc év
múlva nosztalgiával emleget majd mindegyik fél. Találkozások, amelyek során ezek az emberek
nyomot hagytak egymás életében. Találkozások, amelyekből remélhetőleg még jó néhány vár a
Szalay Balázs, Bunkoczi László kettősre. A következő talán épp Türkmenisztánban…